Egy verőfényes délutáni napon - mint egyébként minden nap -, kisétáltunk apával a patakpartra. Játszott velem, gyűjtötte, dobálta a botokat, ültünk a domb tetején, énekeltük a számunkat... Egyszer csak, épp a domb tetején álltam, mikor megpillantottam egy nagy darab közeledő fekete valamit a távolban. Apa is észrevette, jól megijedt és gyorsan rám kapcsolta a pórázomat, és még azon is elgondolkodott, hogy felemel a karjaiba. Én ugyanis még elég kicsi voltam.
Amikor már ott állt előttem az a nagy darab, csak annyit mondott csodálatos mély hangján, hogy szia, én Reno vagyok. Ekkor még közelebb jött, és megszagolta a fülemet. Velem meg nem tudom, mi történt. Teljesen megkukultam, apa mutatott be neki, mert én csak hebegtem-habogtam, remegtem. Folyamatosan azt mondogattam magamban: micsoda pasi, micsoda pasi...Apa azt hitte félek, de ez valami más volt. Honnan tudna ő ilyeneket? Ahogy Reno ott állt mellettem, és szagolgatott, én is éreztem az ő illatát. Mert nem szag volt az, hanem illat. Soha ilyet más kutyákon eddig nem éreztem, de nem tudom leírni, mert azt éreznetek kellett volna, erre nincsenek szavak.
Mikor már látta apa, hogy Reno nem azért jött, hogy bántson, leengedett. Mi pedig Renoval elmentünk sétálni, beszélgetni. Elmondta, hogy egy évvel idősebb nálam, és még sok mindenre megtanít majd, és természetesen vigyázni fog rám itt a patakparton, nekem semmitől és senkitől nem kell félnem. Jaj, nagyon sok mindenről beszélgettünk, és közben láttam, hogy ő is ügyel arra, hogy nagyon közel maradjon hozzám. Persze, mondanom sem kell, hogy én is folyamatosan mellette voltam, úgy, hogy mindig érezzem az illatát, és ha felnézek rá, mindig lássam a gyönyörű igéző szemeit. Eszembe villant, hogy valami hasonlót olvastam vagy hallottam már, valahogy így volt:
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
de persze nem mertem hangosan felidézni a gondoltaimat, nehogy megtudja Reno, hogy máris meghódított.
Hazafelé nem nagyon akartam menni, de apával megegyeztünk, hogy a patakparton mégsem lenne annyira jó aludni. Mikor beléptünk a lakásba én még mindig teljesen Reno hatása alatt voltam, és véletlen nekimentem az ajtókeretnek. Anya persze megijedt, és elkezdte mondogatni, hogy apa már megint nagyon kifárasztott, "nézd meg, alig áll a lábán ez a lány, minek kell annyira megfuttatni? És enni se akar! Tudod, hogy az van a könyvben írva, hogy.... " - de apa csak legyintett és mosolygott, aztán leleplezett: "egy métert sem futott! sétált az udvarlójával fel és alá!" de a többit nem hallottam, mert bebújtam az ágyamba, és már álmodtam is arról a gyönyörű, nagy darab fekete rotweilerről.
