Miután körbejártuk Zugló minden nevezetességét gyalog, egyszer csak úgy döntöttünk, hogy igénybe vesszük a BKV járatait is, természetesen díjmentesen. Apa szerint azért, hogy megtanuljak közlekedni, de az igazság az volt, hogy baromira untuk már a környező utcákat, és hát lássuk be, apa egyre gyorsabban fáradt is már. Felszálltunk a házunk előtt megálló első járatra, és csak néztünk nagyot, amikor pár megállóval arrébb találtunk egy patakot. Mint később kiderült - csak hogy ne térjek el a helytörténeti szokásaimtól - ez a Rákos-patak. Persze, hogy jobban érdekelt, mint a trolizás. Szóval egy kis séta után be is értünk a patak mellett épülő negyedbe, itt találkoztam életemben először fekete színű emberrel, és hát ki más lett volna, mint maga Fekete Pákó barátunk? :) Apa el is keseredett egy kicsit, hogy itt lakik a közelben. Úgy vettem ki a szavaiból, mintha nem értékelné Pákó "művészi" tevékenységét. :)
Sétáltunk hát tovább, és nagy örömömre egyre több kutya jött velünk szembe. Igazi kutyaparadicsom ez a patakpart. Anya meg is nyugodhat, mert épp a múltkor problémázott azon, hogy már barátkoznom kellene, vagyis ahogy ő mondja, "szocializálnunk kellene, hogy majd jól kijöjjön más kutyákkal - ez volt a könyvben leírva". Na, ez a hely tökéletesen alkalmas az én szocializációmra. Összeszedtük az összes fadarabot, szaladgáltunk, játszottunk, majd mikor elfáradtunk leültünk a domb tetejére, és énekeltük apával a 100 folk celsius számát:
A kutyám meg én,
A nyár közepén,
Ülünk a fűben a domb tetején...
A nyár közepén,
Ülünk a fűben a domb tetején...
csak éppen még nem volt nyár, de majd nyáron is elénekeljük minden nap, itt a domb tetején.
