Dolgozó nő lettem!

Hát, igen, ilyen a XXI. századi nők élete. Azt talán már említettem, hogy soha nem hagytak egyedül a lakásban (legalábbis egy jó ideig), pláne éjszakára. Így esett meg egy hétvégi napon, hogy nem volt otthon a pótanyám a szomszédban, anya is elutazott, és apa "kénytelen" volt magával vinni a munkahelyére. A munkám azt volt, hogy apa társa legyek az éjszakai figurák kulturált szórakozásának felügyeletében, és a pult őrzésében.

Előrebocsátanám, hogy ettől az éjszakától kezdve nem nagyon akarok többet dolgozni! :)

Röviden bemutatom a helyet és akkor ti is megértitek jövőbeni szándékaimat. 

A hely nevét nem mondhatom el, de a lényege, hogy ez egy pub. Amolyan gyűjtőhely. Gyakorlatilag szó szerint mindenféle ember jár ide, a polgármestertől a utolsó suttyóig, mindenki megfordul itt. Jár ide rendőr dandártábornok, kokain díler, Csüngi névre hallgató "kereskedő", aki még egy papucsot sem adott el, de minden éjszaka milliós üzleti tárgyalásai vannak, politikai ellenfelek a liberális és a mozgalmi körökből, játékfüggők, kisebbségiek, muzulmánok és félmilitáris egyének, buddhisták és természetgyógyászok, pékek és doktorok.

Képzelhetitek, amikor minden ilyen figura aranyosnak talál, simogatni akar, borgőzös leheletével közeledve épphogy rám nem zuhan, vagy rám nem önti a bort, sört, egyebet, éppen, ami a kezükbe akadt. Kiakasztóak voltak!

Néhány jó dolog azért mégiscsak volt ezen a helyen. Az ajtó egy hatalmas fatéglával volt kitámasztva. S mivel igyekeztem egy idő után félrevonulni, reggelig szépen darabjaira szedtem, felforgácsoltam teljesen. És hát valljuk be, a zene is jó volt egész éjszaka. Néhányan még jól is táncoltak.Meg aztán apa társa folyamatosan ellátott mindenféle finomsággal. Ettünk együtt a pult kínálta finomságokból, s bár apa aggódott, hogy elrontom a gyomrom, annyira szépen tudtam már kérni, hogy inkább csak mosolygott.

De, ami tény, az tény, én nem akarok többet az éjszaki életben dolgozni! Sőt! Egyáltalán nem akarok dolgozni! Nem nőnek való világ ez! :) 

Az első sebesülésem a patakparton

A szokásos köreinket róttuk apával a patakparton egy verőfényes délután. Játszottunk, botoztunk, amikor naivságom tökéletes nyugalmával odapattantam egy csapat kutya mellé. Apa kissé távolabb volt tőlem, néhány lépésnyire csupán, de már érezte, hogy itt valami nem stimmel. Mindkét kutya lány volt, az egyik egy husky féleség, a másik egy fekete labrador-szerű magas és kissé zömök kutya.

Amint melléjük léptem, őszinte barátkozó szándékkal a husky hirtelen felém ugrott és azonnal elkezdte marni a combomat. Ebben a pillanatban apa már mellettünk is termett és egy hatalmas rúgással odébb taszajtotta a támadómat. Én persze sírtam, és hisztiztem, üvöltöttem, hogy szép kis társaság, megtámadni a kisebbet, aki barátkozni jött... micsoda pofátlan viselkedés ez? Persze a husky gazdája, aki egy elvarázsolt nőszemély volt, kiakadt, és nekiesett apának. Még neki állt feljebb, holott neki már ismernie kellene a saját kutyáját és pont ebből kifolyólag védenie a kisebbeket, az új barátkozókat. No, de nekünk se kellett több, közöltük vele, hogy fel fogok egyszer nőni és nem fogom elfelejteni ezt a napot! De akkor majd ne sírjon. Puffogva odébbállt a barátnőjével és a kutyákkal együtt. Persze a kutyák még vissza-vissza dumáltak, hogy úgysem fogok felnőni, vagy ha igen, akkor meg rajta, majd meglátjuk, ki lesz az erősebb... és ehhez hasonlókat mondtak távolodva tőlünk. Nekem viszont már annyira fájt és zsibbadt a combom, hogy rá se mertem nézni. Szegény anyára gondoltam, teljesen ki fog akadni... gyakorlatilag kiharaptak egy darabot a belső combomból, valljuk be, nem festett rózsásan a helyzetem... Apával egy észjárásunk van, ezt már megfigyeltem, ő is épp azon kezdett el siránkozni, hogy hogy fogjuk ezt elmesélni otthon? És hát persze, mondanom sem kell, hogy milyen volt a fogadtatás! :)

Mire hazaértünk már nem fájt annyira a combom, anya fertőtlenített, bekent, ápolt, simogatott, vigasztalt, biztatott... reggelre már kutya bajom se volt és persze ő is beleegyezett a jövőbeni bosszúhadjáratomba! :)