Dolgozó nő lettem!

Hát, igen, ilyen a XXI. századi nők élete. Azt talán már említettem, hogy soha nem hagytak egyedül a lakásban (legalábbis egy jó ideig), pláne éjszakára. Így esett meg egy hétvégi napon, hogy nem volt otthon a pótanyám a szomszédban, anya is elutazott, és apa "kénytelen" volt magával vinni a munkahelyére. A munkám azt volt, hogy apa társa legyek az éjszakai figurák kulturált szórakozásának felügyeletében, és a pult őrzésében.

Előrebocsátanám, hogy ettől az éjszakától kezdve nem nagyon akarok többet dolgozni! :)

Röviden bemutatom a helyet és akkor ti is megértitek jövőbeni szándékaimat. 

A hely nevét nem mondhatom el, de a lényege, hogy ez egy pub. Amolyan gyűjtőhely. Gyakorlatilag szó szerint mindenféle ember jár ide, a polgármestertől a utolsó suttyóig, mindenki megfordul itt. Jár ide rendőr dandártábornok, kokain díler, Csüngi névre hallgató "kereskedő", aki még egy papucsot sem adott el, de minden éjszaka milliós üzleti tárgyalásai vannak, politikai ellenfelek a liberális és a mozgalmi körökből, játékfüggők, kisebbségiek, muzulmánok és félmilitáris egyének, buddhisták és természetgyógyászok, pékek és doktorok.

Képzelhetitek, amikor minden ilyen figura aranyosnak talál, simogatni akar, borgőzös leheletével közeledve épphogy rám nem zuhan, vagy rám nem önti a bort, sört, egyebet, éppen, ami a kezükbe akadt. Kiakasztóak voltak!

Néhány jó dolog azért mégiscsak volt ezen a helyen. Az ajtó egy hatalmas fatéglával volt kitámasztva. S mivel igyekeztem egy idő után félrevonulni, reggelig szépen darabjaira szedtem, felforgácsoltam teljesen. És hát valljuk be, a zene is jó volt egész éjszaka. Néhányan még jól is táncoltak.Meg aztán apa társa folyamatosan ellátott mindenféle finomsággal. Ettünk együtt a pult kínálta finomságokból, s bár apa aggódott, hogy elrontom a gyomrom, annyira szépen tudtam már kérni, hogy inkább csak mosolygott.

De, ami tény, az tény, én nem akarok többet az éjszaki életben dolgozni! Sőt! Egyáltalán nem akarok dolgozni! Nem nőnek való világ ez! :) 

Az első sebesülésem a patakparton

A szokásos köreinket róttuk apával a patakparton egy verőfényes délután. Játszottunk, botoztunk, amikor naivságom tökéletes nyugalmával odapattantam egy csapat kutya mellé. Apa kissé távolabb volt tőlem, néhány lépésnyire csupán, de már érezte, hogy itt valami nem stimmel. Mindkét kutya lány volt, az egyik egy husky féleség, a másik egy fekete labrador-szerű magas és kissé zömök kutya.

Amint melléjük léptem, őszinte barátkozó szándékkal a husky hirtelen felém ugrott és azonnal elkezdte marni a combomat. Ebben a pillanatban apa már mellettünk is termett és egy hatalmas rúgással odébb taszajtotta a támadómat. Én persze sírtam, és hisztiztem, üvöltöttem, hogy szép kis társaság, megtámadni a kisebbet, aki barátkozni jött... micsoda pofátlan viselkedés ez? Persze a husky gazdája, aki egy elvarázsolt nőszemély volt, kiakadt, és nekiesett apának. Még neki állt feljebb, holott neki már ismernie kellene a saját kutyáját és pont ebből kifolyólag védenie a kisebbeket, az új barátkozókat. No, de nekünk se kellett több, közöltük vele, hogy fel fogok egyszer nőni és nem fogom elfelejteni ezt a napot! De akkor majd ne sírjon. Puffogva odébbállt a barátnőjével és a kutyákkal együtt. Persze a kutyák még vissza-vissza dumáltak, hogy úgysem fogok felnőni, vagy ha igen, akkor meg rajta, majd meglátjuk, ki lesz az erősebb... és ehhez hasonlókat mondtak távolodva tőlünk. Nekem viszont már annyira fájt és zsibbadt a combom, hogy rá se mertem nézni. Szegény anyára gondoltam, teljesen ki fog akadni... gyakorlatilag kiharaptak egy darabot a belső combomból, valljuk be, nem festett rózsásan a helyzetem... Apával egy észjárásunk van, ezt már megfigyeltem, ő is épp azon kezdett el siránkozni, hogy hogy fogjuk ezt elmesélni otthon? És hát persze, mondanom sem kell, hogy milyen volt a fogadtatás! :)

Mire hazaértünk már nem fájt annyira a combom, anya fertőtlenített, bekent, ápolt, simogatott, vigasztalt, biztatott... reggelre már kutya bajom se volt és persze ő is beleegyezett a jövőbeni bosszúhadjáratomba! :)

Azt hiszem, szerelembe estem

Egy verőfényes délutáni napon - mint egyébként minden nap -, kisétáltunk apával a patakpartra. Játszott velem, gyűjtötte, dobálta a botokat, ültünk a domb tetején, énekeltük a számunkat... Egyszer csak, épp a domb tetején álltam, mikor megpillantottam egy nagy darab közeledő fekete valamit a távolban. Apa is észrevette, jól megijedt és gyorsan rám kapcsolta a pórázomat, és még azon is elgondolkodott, hogy felemel a karjaiba. Én ugyanis még elég kicsi voltam. 

Amikor már ott állt előttem az a nagy darab, csak annyit mondott csodálatos mély hangján, hogy szia, én Reno vagyok. Ekkor még közelebb jött, és megszagolta a fülemet. Velem meg nem tudom, mi történt. Teljesen megkukultam, apa mutatott be neki, mert én csak hebegtem-habogtam, remegtem. Folyamatosan azt mondogattam magamban: micsoda pasi, micsoda pasi...Apa azt hitte félek, de ez valami más volt. Honnan tudna ő ilyeneket? Ahogy Reno ott állt mellettem, és szagolgatott, én is éreztem az ő illatát. Mert nem szag volt az, hanem illat. Soha ilyet más kutyákon eddig nem éreztem, de nem tudom leírni, mert azt éreznetek kellett volna, erre nincsenek szavak.

Mikor már látta apa, hogy Reno nem azért jött, hogy bántson, leengedett. Mi pedig Renoval elmentünk sétálni, beszélgetni. Elmondta, hogy egy évvel idősebb nálam, és még sok mindenre megtanít majd, és természetesen vigyázni fog rám itt a patakparton, nekem semmitől és senkitől nem kell félnem. Jaj, nagyon sok mindenről beszélgettünk, és közben láttam, hogy ő is ügyel arra, hogy nagyon közel maradjon hozzám. Persze, mondanom sem kell, hogy én is folyamatosan mellette voltam, úgy, hogy mindig érezzem az illatát, és ha felnézek rá, mindig lássam a gyönyörű igéző szemeit. Eszembe villant, hogy valami hasonlót olvastam vagy hallottam már, valahogy így volt:

Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön. 

de persze nem mertem hangosan felidézni a gondoltaimat, nehogy megtudja Reno, hogy máris meghódított.

Hazafelé nem nagyon akartam menni, de apával megegyeztünk, hogy a patakparton mégsem lenne annyira jó aludni. Mikor beléptünk a lakásba én még mindig teljesen Reno hatása alatt voltam, és véletlen nekimentem az ajtókeretnek. Anya persze megijedt, és elkezdte mondogatni, hogy apa már megint nagyon kifárasztott, "nézd meg, alig áll a lábán ez a lány, minek kell annyira megfuttatni? És enni se akar! Tudod, hogy az van a könyvben írva, hogy.... " - de apa csak legyintett és mosolygott, aztán leleplezett: "egy métert sem futott! sétált az udvarlójával fel és alá!" de a többit nem hallottam, mert bebújtam az ágyamba, és már álmodtam is arról a gyönyörű, nagy darab fekete rotweilerről.

A patakpart

Miután körbejártuk Zugló minden nevezetességét gyalog, egyszer csak úgy döntöttünk, hogy igénybe vesszük a BKV járatait is, természetesen díjmentesen. Apa szerint azért, hogy megtanuljak közlekedni, de az igazság az volt, hogy baromira untuk már a környező utcákat, és hát lássuk be, apa egyre gyorsabban fáradt is már. Felszálltunk a házunk előtt megálló első járatra, és csak néztünk nagyot, amikor pár megállóval arrébb találtunk egy patakot. Mint később kiderült - csak hogy ne térjek el a helytörténeti szokásaimtól - ez a Rákos-patak. Persze, hogy jobban érdekelt, mint a trolizás. Szóval egy kis séta után be is értünk a patak mellett épülő negyedbe, itt találkoztam életemben először fekete színű emberrel, és hát ki más lett volna, mint maga Fekete Pákó barátunk? :) Apa el is keseredett egy kicsit, hogy itt lakik a közelben. Úgy vettem ki a szavaiból, mintha nem értékelné Pákó "művészi" tevékenységét. :)

Sétáltunk hát tovább, és nagy örömömre egyre több kutya jött velünk szembe. Igazi kutyaparadicsom ez a patakpart. Anya meg is nyugodhat, mert épp a múltkor problémázott azon, hogy már barátkoznom kellene, vagyis ahogy ő mondja, "szocializálnunk kellene, hogy majd jól kijöjjön más kutyákkal - ez volt a könyvben leírva". Na, ez a hely tökéletesen alkalmas az én szocializációmra. Összeszedtük az összes fadarabot,  szaladgáltunk, játszottunk, majd mikor elfáradtunk leültünk a domb tetejére, és énekeltük apával a 100 folk celsius számát:

A kutyám meg én,
A nyár közepén,
Ülünk a fűben a domb tetején...

csak éppen még nem volt nyár, de majd nyáron is elénekeljük minden nap, itt a domb tetején.

Zuglói helytörténet

Decemberben apával már órási köröket tettünk Zugló kisebb-nagyobb utcáin, igazi helytörténeti séták voltak ezek. Miután én körbeszaglásztam a bosnyák téri jelzőköveket, apa is megtudhatta, hogy azok valójában nem ledöntött szobrok talpazatai, hanem határ- és földmérő jelzőkövek. Többek között itt vannak Pest Buda régi városának határkövei is. Mondjuk az én szempontomból ezek a tények jelentéktelenek maradtak, csupán finom illatanyag-gyűjteményként tekintek rájuk. Aztán megismerkedtünk a kőasszonnyal, aki a Thököly út 61-ben lakik, vagyis áll a ház jobb oldalára épített erkélyen.
Az ő története már nekem is meghatóbb volt, mint a kőgyűjtemény. Bár még nem tudtam, mi az a szerelem, igazán szép ez a történet. Az egyik verzió szerint a férje magas rangú katonatiszt volt, aki a II. világháború idején a fronton szolgált, az asszony mindig az erkélyen állva, a Thököly felé fordulva várta haza. Egyszer a férj halálhírét hozták, de az asszony nem hitte el, hogy meghalt volna, így várakozott tovább. Jól hitte, hiszen a férje a háború után hazakerült, ám amikor az asszony meglátta, azonnal megállt a szíve. Az ő emlékére állíttatta a férj az erkélyre könyöklő és az utat néző asszony szobrát. Egy másik történet szerint a férj szobrász volt, akit még a háború elején munkaszolgálatra vittek. Az asszony az erkélyen várt, várt, azonban a hosszú évek felőrölték, és belehalt a fájdalmas várakozásba. Teljesen mindegy melyik történet az igaz, a lényeg, hogy nagyon szerették egymást. És persze, amit az emberek nem tudnak, vagy szándékosan elhallgatnak, az, hogy ennek az asszonynak volt-e kutyája. Szerintem ez is fontos kérdés lenne. Nemcsak az, hogy ez a szobor anya kedvenc zuglói szobra, és azt mondja, hogy él az az asszony, ott az erkélyen, csak kár, hogy a nagy felújítási mozgalom idején őt is bevonták kőporral. Na, ebből én sem azt nem értem, hogy élhet az az asszony, ha egyszer kifaragták, sem azt, mi az a kőpor. De az én szempontomból ezek már megint lényegtelen információk, bezzeg a kutyákat mindig elfelejtik.

Találkozás a szomszédokkal

December elején lejárt a határidő, kimehettem a lakásból. Anya átszaladt a szomszédokhoz, hogy jöjjenek ki, mert szeretnének engem bemutatni, állítólag mindenki erre a napra várt. Apa a nyakamra tette a kis nyakörvemet és a piros kígyó pórázomat. Persze erre a napra külön készültünk, gyakoroltuk a lakásban a póráz használatát. Nekem először nem tetszett, de később az egyik legfontosabb kapocs lett köztem és apa között. Amikor kiléptem az ajtón nagyon sok ember és kutya állt előttünk, mindenki rám várt. Ott volt Kati, akivel már találkoztam az első napon is. Péter, Kati fia, és a másik szomszéd, Julika és Lajos. És három kicsi kutya. Whisky Péterék kutyája volt, olyan pici volt, hogy a térdemig ért. Azonnal elkezdett velem veszekedni, kikérte magának, hogy "lekicsiztem", ő már egy meglett korú yorkshire terrier, és harcias is, úgyhogy fogjam be a számat, mert  én vagyok a házban a legkisebb, és nem ő. de hát ha egyszer tényleg kicsi volt?! :) Richi, aki hasonlóan kis termetű,  közölte, hogy ő antiszociális típus, és ne haragudjak meg, de semmi kedve kokettálni. Határozottan ellenzi a pletykálkodást a gangon, és elindult a körfolyosón körbe-körbe. Henry viszont nagyon kedves volt velem. Mindenre kíváncsi volt, hol születtem, ettem-e már csontot, van-e labdám, mikor labdázunk majd, van-e már udvarlóm, mert ha nincs, akkor szívesen kísérgetne engem sétálni. Azt hiszem, alapvetően mindenkinek beloptam magam a szívébe, az első napi megérzésem saját ellenállhatatlanságomról beigazolódott.

Henry megmutatta a folyosót, mondtam, jó, menjünk akkor sétáljunk egyet, bár Henry igen kicsi termetű udvarlónak tűnt. De hagytam, hagy kényeztessen. Ekkor megláttam valami lefelé vezető utat, visszaszaladtam apához, jött velem ő is, hogy megnézze. Mondta, hogy ez a lépcső, ezen megyünk le sétálni, merthogy máshogy nem nagyon fogunk lejutni. Na, azt már nem. Én nem megyek le ezen a lépcsőn. Apa mondta, hogy muszáj lesz, mert nincs más út lefelé. Néztem le a gangról, mondták, hogy repülni csak a madarak tudnak. Apa és anya elindultak lefelé, én meg elkezdtem zokogni, nem hagyhatnak itt a lépcső tetején, hova mennek nélkülem? Visszajöttek és apa felvett a karjába. Ez nagyon jól esett. Kapaszkodtam, nehogy leessek  erre a  lépcsőre. Visszafelé már egyedül jöttem, felfelé könnyebbnek tűnt, és gyorsabb is voltam, mint apáék. Így volt időm Piroska néni ajtaja előtt hosszan szaglászni, bentről isteni finom sütemény illat áradt. De Kati ajtaja nyitva volt, onnan is sütemény illat áradt, így gyorsan beszaladtam. Ettől  a naptól kezdve szinte mindennapos vendég voltam Katinál.

Felfedezések

Addig, amíg nem mehettem ki, mindenféle felfedezéseket tettem a lakásban. Először is, mindent meg akartam kóstolni, de ha nem ettem meg, akkor is szétforgácsoltam mindent - kivéve a bútorokat és a cipőket. Ezeket azért hagytam ki, mert mindig volt otthon valaki, hogy ügyeljen rám, így nem mertem nagyobb munkába kezdeni egy-egy szekrénnyel, fotellel, vagy papuccsal. Szóval maradtam a saját, ekkor már óriási mennyiségű játékomnál, és mindenféle ételnél. (Kivéve apa telefonját, de azt csak felvenni akartam, mert nagyon csörgött és apa éppen aludt.) Még nem voltak igazi fogaim, csak tejfogak, így nagyon nem mertek nekem nagy darab házi ételeket adni, de azért én mindenre kíváncsi voltam, és ha nem akartak adni abból, amit ettek éppen, akkor bevetettem az "árva gyerek" tekintetemet. Ekkoriban még nagyon meghatotta őket! :) Így sikerült megkóstolnom a répától a krumplin át a banánig mindent, ami csak bekerült a konyhába. A répával és a krumpli gurigákkal külön is szerettem játszani. De ha anya a konyhában főzött, akkor mindig ott voltam, mert mindenféle érdekes, izgalmas gépet használt, azt mindig megmutatta, hogy milyen süteményt sütünk apának, volt, hogy segítettem neki a mosogatásban, többször is mondta, hogy ezt vagy azt a süteményes tálat teljesen tisztára kell takarítanom belülről. Azt hiszem azóta szeretek mosogatni, és alapvetően szeretek a konyhában mozgolódni, ha sütés-főzés van.

A fürdőszoba felfedezése kevésbé kellemes élményekhez kötődig. Mint már említettem apáék szorgalmasan olvasgatták a szakirodalmat mielőtt megérkeztem volna, és a második napon úgy gondolták, hogy megfürdetnek tetőtől talpig. Habzott még az ég alja is, annyi sampont nyomtak rám, komplett családi program lett a fürdetésemből, anya dörzsölt alul-felül, apa pedig elállta az ajtót, hogy nehogy kiszökjek, közben legalább 10 törülközőt szorongatott, mert ugye az van a könyvben leírva, hogy teljesen meg kell szárítani, különben allergiás lehetek, és kiszáradhat a bőröm is. Apa próbált megtörölni, de én minden törülközőt cincáltam. Ekkor anya hozott valami irtó hangos, forró levegőt fújó gépet - mert ugye az is le volt írva a könyvben, hogy még kicsi korban hozzá kell szoktatni a hajszárítóhoz a kiskutyát, hogy később türelmesen tűrje a szárítást a kozmetikusnál.... :)

Szóval jött ezzel a masinával és körözött fölöttem, erre én jól megtámadtam azt a gépet. Feladták. Csak ültek, és néztek, hogy most akkor hogy fognak megszárítani? még a végén megfázom. Jól feltekerték a fűtést és odavitték az ágyamat. Odaültek ők is, hozták a játékaimat, és addig játszottunk a konvektor mellett, míg végül észrevétlenül egyszer csak megszáradtam. Addigra el is álmosodtam, és a tűz lángját nézegetve szépen mély álomba merültem. Azóta szeretem nézni a tűz lángját, és a meleget érezni, miközben pihenek.