Találkozás a szomszédokkal

December elején lejárt a határidő, kimehettem a lakásból. Anya átszaladt a szomszédokhoz, hogy jöjjenek ki, mert szeretnének engem bemutatni, állítólag mindenki erre a napra várt. Apa a nyakamra tette a kis nyakörvemet és a piros kígyó pórázomat. Persze erre a napra külön készültünk, gyakoroltuk a lakásban a póráz használatát. Nekem először nem tetszett, de később az egyik legfontosabb kapocs lett köztem és apa között. Amikor kiléptem az ajtón nagyon sok ember és kutya állt előttünk, mindenki rám várt. Ott volt Kati, akivel már találkoztam az első napon is. Péter, Kati fia, és a másik szomszéd, Julika és Lajos. És három kicsi kutya. Whisky Péterék kutyája volt, olyan pici volt, hogy a térdemig ért. Azonnal elkezdett velem veszekedni, kikérte magának, hogy "lekicsiztem", ő már egy meglett korú yorkshire terrier, és harcias is, úgyhogy fogjam be a számat, mert  én vagyok a házban a legkisebb, és nem ő. de hát ha egyszer tényleg kicsi volt?! :) Richi, aki hasonlóan kis termetű,  közölte, hogy ő antiszociális típus, és ne haragudjak meg, de semmi kedve kokettálni. Határozottan ellenzi a pletykálkodást a gangon, és elindult a körfolyosón körbe-körbe. Henry viszont nagyon kedves volt velem. Mindenre kíváncsi volt, hol születtem, ettem-e már csontot, van-e labdám, mikor labdázunk majd, van-e már udvarlóm, mert ha nincs, akkor szívesen kísérgetne engem sétálni. Azt hiszem, alapvetően mindenkinek beloptam magam a szívébe, az első napi megérzésem saját ellenállhatatlanságomról beigazolódott.

Henry megmutatta a folyosót, mondtam, jó, menjünk akkor sétáljunk egyet, bár Henry igen kicsi termetű udvarlónak tűnt. De hagytam, hagy kényeztessen. Ekkor megláttam valami lefelé vezető utat, visszaszaladtam apához, jött velem ő is, hogy megnézze. Mondta, hogy ez a lépcső, ezen megyünk le sétálni, merthogy máshogy nem nagyon fogunk lejutni. Na, azt már nem. Én nem megyek le ezen a lépcsőn. Apa mondta, hogy muszáj lesz, mert nincs más út lefelé. Néztem le a gangról, mondták, hogy repülni csak a madarak tudnak. Apa és anya elindultak lefelé, én meg elkezdtem zokogni, nem hagyhatnak itt a lépcső tetején, hova mennek nélkülem? Visszajöttek és apa felvett a karjába. Ez nagyon jól esett. Kapaszkodtam, nehogy leessek  erre a  lépcsőre. Visszafelé már egyedül jöttem, felfelé könnyebbnek tűnt, és gyorsabb is voltam, mint apáék. Így volt időm Piroska néni ajtaja előtt hosszan szaglászni, bentről isteni finom sütemény illat áradt. De Kati ajtaja nyitva volt, onnan is sütemény illat áradt, így gyorsan beszaladtam. Ettől  a naptól kezdve szinte mindennapos vendég voltam Katinál.

Felfedezések

Addig, amíg nem mehettem ki, mindenféle felfedezéseket tettem a lakásban. Először is, mindent meg akartam kóstolni, de ha nem ettem meg, akkor is szétforgácsoltam mindent - kivéve a bútorokat és a cipőket. Ezeket azért hagytam ki, mert mindig volt otthon valaki, hogy ügyeljen rám, így nem mertem nagyobb munkába kezdeni egy-egy szekrénnyel, fotellel, vagy papuccsal. Szóval maradtam a saját, ekkor már óriási mennyiségű játékomnál, és mindenféle ételnél. (Kivéve apa telefonját, de azt csak felvenni akartam, mert nagyon csörgött és apa éppen aludt.) Még nem voltak igazi fogaim, csak tejfogak, így nagyon nem mertek nekem nagy darab házi ételeket adni, de azért én mindenre kíváncsi voltam, és ha nem akartak adni abból, amit ettek éppen, akkor bevetettem az "árva gyerek" tekintetemet. Ekkoriban még nagyon meghatotta őket! :) Így sikerült megkóstolnom a répától a krumplin át a banánig mindent, ami csak bekerült a konyhába. A répával és a krumpli gurigákkal külön is szerettem játszani. De ha anya a konyhában főzött, akkor mindig ott voltam, mert mindenféle érdekes, izgalmas gépet használt, azt mindig megmutatta, hogy milyen süteményt sütünk apának, volt, hogy segítettem neki a mosogatásban, többször is mondta, hogy ezt vagy azt a süteményes tálat teljesen tisztára kell takarítanom belülről. Azt hiszem azóta szeretek mosogatni, és alapvetően szeretek a konyhában mozgolódni, ha sütés-főzés van.

A fürdőszoba felfedezése kevésbé kellemes élményekhez kötődig. Mint már említettem apáék szorgalmasan olvasgatták a szakirodalmat mielőtt megérkeztem volna, és a második napon úgy gondolták, hogy megfürdetnek tetőtől talpig. Habzott még az ég alja is, annyi sampont nyomtak rám, komplett családi program lett a fürdetésemből, anya dörzsölt alul-felül, apa pedig elállta az ajtót, hogy nehogy kiszökjek, közben legalább 10 törülközőt szorongatott, mert ugye az van a könyvben leírva, hogy teljesen meg kell szárítani, különben allergiás lehetek, és kiszáradhat a bőröm is. Apa próbált megtörölni, de én minden törülközőt cincáltam. Ekkor anya hozott valami irtó hangos, forró levegőt fújó gépet - mert ugye az is le volt írva a könyvben, hogy még kicsi korban hozzá kell szoktatni a hajszárítóhoz a kiskutyát, hogy később türelmesen tűrje a szárítást a kozmetikusnál.... :)

Szóval jött ezzel a masinával és körözött fölöttem, erre én jól megtámadtam azt a gépet. Feladták. Csak ültek, és néztek, hogy most akkor hogy fognak megszárítani? még a végén megfázom. Jól feltekerték a fűtést és odavitték az ágyamat. Odaültek ők is, hozták a játékaimat, és addig játszottunk a konvektor mellett, míg végül észrevétlenül egyszer csak megszáradtam. Addigra el is álmosodtam, és a tűz lángját nézegetve szépen mély álomba merültem. Azóta szeretem nézni a tűz lángját, és a meleget érezni, miközben pihenek.

Miért utálom az állatorvosokat?

Most már értem, mi az az egy hónap, amiről az első nap beszélt Kati és Laci. Hiányzott még egy oltásom. Ezt akkor tudtam meg, amikor apával egy esős délutánon elindultunk a városba. Annyira szerettem volna, ha leenged a karjaiból, kicsomagol az esőkabátjából, hiszen annyi, de annyi szag terjengett körülöttem. Meg akartam mindent vizsgálni. És nappal még nem is láttam az utcát - lévén, hogy az első nap késő este érkeztünk meg. Szóval könyörögtem, fickándoztam, mondtam neki, hogy van nekem négy lábam, miért kell két lábon vinni engem? De apa szép csendesen elmagyarázta, hogy nem tehet le, mert itt sok kutya és macska mászkál, ide-oda pisilnek, kakálnak, én meg megbetegednék, ezért most elmegyünk a dokihoz, és akkor pár hét múlva már megyünk is felfedező körútra. A kutyák nem a lakásban pisilnek és kakálnak? - kérdeztem csodálkozva. De apa mondta, hogy majd hamarosan nekem is jobban fog tetszeni, ha nem az újságípapírra, hanem a fűre pisilek. El sem tudtam képzelni.

Amikor megérkeztünk a dokihoz, nagyot néztem, egy hatalmas üvegdobozban egy hatalmas valami úszkált. Apa mondta, hogy teknős, de még ő sem látott ekkorát. Ráírták az üvegdobozra, hogy tilos benyúlni, mert harap. Jót röhögtünk! Apa mondta, hogy olyan öreg lehet, mint a doki, és hogy amikor pici volt a teknős, biztosan belefért egy gyufásdobozba. Azt mondta, én is ilyen nagy leszek, de szeretné, ha nem harapdálnék majd senkit felnőtt koromban. Ekkor megjelent az ajtóban egy jó nagydarab, bajuszos alak, fehér köpenyben. Elindultunk felé, de ő mutatott, hogy majd az a kisasszony fog velünk foglalkozni. Pedig én szerettem volna megkérdezni, hogy mekkora volt a teknős, amikor kapta, de most már mindegy.

A csaj viszont egyre jobban nem tetszett. Éreztem, hogy apának sem szimpatikus. Épp szólni akartam, hogy kérjük vissza a bajuszost, vagy valaki mást, de már nem volt időm, apa lerakott egy iszonyú hideg asztalra. Szinte még fel sem fogtam, hogy fáznak a lábaim, amikor a csaj a szemeim előtt elkezdett játszadozni az injekcióval. Hát teljesen bekakiltam, mit akar ez? kínozni? közben éreztem, hogy apa is kezdi elveszíteni a türelmét, kezdtem hát én is felháborodni, ezt először úgy fejeztem ki, mintha félnék, remegtem, mint a nyárfalevél. De ez csak a csel volt, mert így gyorsabban kimehettünk, és nem kellett attól tartanom, hogy apa még a végén leüti a kis dokit, így hát velem foglalkozott inkább.

Hazafelé megállapodtunk abban, hogy ez a csajszi többet nem nyúlhat hozzám, mert nem normális.

Azóta van már egy - hangsúlyozom - egy állatorvos barátom, a Krisztián doki, a többinek a szagától is irtózom.

A tiltott zóna

Életünk elkövetkező, szüleimnek hosszúnak tűnő heteit a kaka-pisi és a mit ehet már vajon kérdéskör határozta meg. Persze, mint az igazi gyereket váró szülők a kismamakönyveket, úgy az én emberi szüleim is elolvasták a fajtaspecifikus szakirodalmat. Ebből kiderült többek között, hogy borzasztó rossz megoldás, ha a szobatisztaságra nevelés során belenyomják az orromat a pisibe vagy a kakába. Ezzel én is egyetértettem természetesen. Így azt a megoldást választották, hogy újságpapírokat halmoztak a kamra elé szépen kiterítve. Mondták, hogy akkor szépen kezdjük el együtt a történetet, és mint egy jól nevelt gyerek, legyek olyan kedves és a papírra pisiljek és kakáljak, ők pedig majd szépen összeszedik és kidobják a csomagot. Elvégre azt írta a könyv, hogy mi staffik gyorsan alkalmazkodunk az új helyzetekhez. Kvázi gyorsan tanulunk. Persze, persze, megegyeztünk. Aztán viszont mindig az történt, hogy anya vagy apa új játékokat és finomságokat hozott, és én belemerültem a labdázásba, a rongybabák szétszedésébe, és ha pisilnem kellett, örültem, ha ki tudtam szaladni a konyhába, hogy legalább ne a parkettára pisiljek. Megpróbáltak szigorúan nézni rám, mire én gyorsan a papírokhoz szaladtam, mert akkor már simogattak és puszilgattak, hogy milyen ügyes is vagyok, csak két perccel előbb kellene odaérnem - mondták. Néha mikor láttam, hogy nagyon fáradtak, betartottam a szabályokat, és akkor ők borzasztó módon örültek. Később persze rájöttek, hogy én nem szeretem magam produkálni, úgyis azt csinálom, amihez kedvem van, de azért bevallom, néha nekem is jól esik az ő kedvükben járni. A fő szabályt azért igyekeztem betartani: szükségletek elvégzése mindenkinek szobán kívül! Egyszer, egy késő esti órában láttam anyán, hogy nagyon fáradt, csak ült a konyhában, kávézgatott, apa a fürdőben trónolt, beszélgettek. Gondoltam feldobom anya hangulatát, és megviccelem. Elindultam a szoba felé, hirtelen a szoba és a konyha közötti küszöb felett megálltam, első két láb a konyhában, hátsó két láb a szobában, közben néztem anyát. Mondta, hogy mindjárt megzabál, annyira édes vagyok. Erre hirtelen kitettem a hátsó két lábam is a konyhába, benyomtam a popómat a szobába, és bekakáltam a tiltott zónába.

Anya persze elkezdte mondani, hogy micsoda pofátlan, szemtelen alak vagyok, de rájött végre, hogy direkt csináltam, azért, hogy neki jó kedve legyen, hogy nevessen. A célom elértem ugyan, de ami ez után jött, igazán nem volt korrekt a részéről. Először is beköpött apának, aztán mondta, hogy ok! érti ő a viccet, de akkor most már szedjem is össze. Lefagyott a mosoly az arcomról, mégis hogy csináljam? Rohantam apához, hogy most mit csináljak. A kakakupacom és apa trónja között fel-alá köröztem, aztán apát is, anyát is jól megugattam, vagyis hisztibe csaptam át, hogy most már azonnal szedjék össze, mert bűzlik az egész lakás, és különben is, a kakának a wc-ben a helye. Anya erősködött, hogy aki a tiltott zónába kakál, annak magának kell elintéznie a takarítást, ott a papír, itt a vödör, stb... de az fájt a legjobban, hogy nem tudtam bemenni így a szobába, mert hát kikerülni se nagyon tudtam. Anya mondta, hogy jó, egyezzünk meg, ha nem kakálok többet a szobába, pláne előre kitervelt módon, akkor ő most összeszedi, és megyünk szánkósat játszani. Ugráltam örömömben, persze, hogy belegyeztem, és szent kutyaesküt tettem, hogy a jövőben is így fog történni. Aki nem hiszi el, hogy betartottam, az kérdezze meg anyát.