Életünk elkövetkező, szüleimnek hosszúnak tűnő heteit a kaka-pisi és a mit ehet már vajon kérdéskör határozta meg. Persze, mint az igazi gyereket váró szülők a kismamakönyveket, úgy az én emberi szüleim is elolvasták a fajtaspecifikus szakirodalmat. Ebből kiderült többek között, hogy borzasztó rossz megoldás, ha a szobatisztaságra nevelés során belenyomják az orromat a pisibe vagy a kakába. Ezzel én is egyetértettem természetesen. Így azt a megoldást választották, hogy újságpapírokat halmoztak a kamra elé szépen kiterítve. Mondták, hogy akkor szépen kezdjük el együtt a történetet, és mint egy jól nevelt gyerek, legyek olyan kedves és a papírra pisiljek és kakáljak, ők pedig majd szépen összeszedik és kidobják a csomagot. Elvégre azt írta a könyv, hogy mi staffik gyorsan alkalmazkodunk az új helyzetekhez. Kvázi gyorsan tanulunk. Persze, persze, megegyeztünk. Aztán viszont mindig az történt, hogy anya vagy apa új játékokat és finomságokat hozott, és én belemerültem a labdázásba, a rongybabák szétszedésébe, és ha pisilnem kellett, örültem, ha ki tudtam szaladni a konyhába, hogy legalább ne a parkettára pisiljek. Megpróbáltak szigorúan nézni rám, mire én gyorsan a papírokhoz szaladtam, mert akkor már simogattak és puszilgattak, hogy milyen ügyes is vagyok, csak két perccel előbb kellene odaérnem - mondták. Néha mikor láttam, hogy nagyon fáradtak, betartottam a szabályokat, és akkor ők borzasztó módon örültek. Később persze rájöttek, hogy én nem szeretem magam produkálni, úgyis azt csinálom, amihez kedvem van, de azért bevallom, néha nekem is jól esik az ő kedvükben járni. A fő szabályt azért igyekeztem betartani: szükségletek elvégzése mindenkinek szobán kívül! Egyszer, egy késő esti órában láttam anyán, hogy nagyon fáradt, csak ült a konyhában, kávézgatott, apa a fürdőben trónolt, beszélgettek. Gondoltam feldobom anya hangulatát, és megviccelem. Elindultam a szoba felé, hirtelen a szoba és a konyha közötti küszöb felett megálltam, első két láb a konyhában, hátsó két láb a szobában, közben néztem anyát. Mondta, hogy mindjárt megzabál, annyira édes vagyok. Erre hirtelen kitettem a hátsó két lábam is a konyhába, benyomtam a popómat a szobába, és bekakáltam a tiltott zónába.
Anya persze elkezdte mondani, hogy micsoda pofátlan, szemtelen alak vagyok, de rájött végre, hogy direkt csináltam, azért, hogy neki jó kedve legyen, hogy nevessen. A célom elértem ugyan, de ami ez után jött, igazán nem volt korrekt a részéről. Először is beköpött apának, aztán mondta, hogy ok! érti ő a viccet, de akkor most már szedjem is össze. Lefagyott a mosoly az arcomról, mégis hogy csináljam? Rohantam apához, hogy most mit csináljak. A kakakupacom és apa trónja között fel-alá köröztem, aztán apát is, anyát is jól megugattam, vagyis hisztibe csaptam át, hogy most már azonnal szedjék össze, mert bűzlik az egész lakás, és különben is, a kakának a wc-ben a helye. Anya erősködött, hogy aki a tiltott zónába kakál, annak magának kell elintéznie a takarítást, ott a papír, itt a vödör, stb... de az fájt a legjobban, hogy nem tudtam bemenni így a szobába, mert hát kikerülni se nagyon tudtam. Anya mondta, hogy jó, egyezzünk meg, ha nem kakálok többet a szobába, pláne előre kitervelt módon, akkor ő most összeszedi, és megyünk szánkósat játszani. Ugráltam örömömben, persze, hogy belegyeztem, és szent kutyaesküt tettem, hogy a jövőben is így fog történni. Aki nem hiszi el, hogy betartottam, az kérdezze meg anyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése