Zuglói helytörténet

Decemberben apával már órási köröket tettünk Zugló kisebb-nagyobb utcáin, igazi helytörténeti séták voltak ezek. Miután én körbeszaglásztam a bosnyák téri jelzőköveket, apa is megtudhatta, hogy azok valójában nem ledöntött szobrok talpazatai, hanem határ- és földmérő jelzőkövek. Többek között itt vannak Pest Buda régi városának határkövei is. Mondjuk az én szempontomból ezek a tények jelentéktelenek maradtak, csupán finom illatanyag-gyűjteményként tekintek rájuk. Aztán megismerkedtünk a kőasszonnyal, aki a Thököly út 61-ben lakik, vagyis áll a ház jobb oldalára épített erkélyen.
Az ő története már nekem is meghatóbb volt, mint a kőgyűjtemény. Bár még nem tudtam, mi az a szerelem, igazán szép ez a történet. Az egyik verzió szerint a férje magas rangú katonatiszt volt, aki a II. világháború idején a fronton szolgált, az asszony mindig az erkélyen állva, a Thököly felé fordulva várta haza. Egyszer a férj halálhírét hozták, de az asszony nem hitte el, hogy meghalt volna, így várakozott tovább. Jól hitte, hiszen a férje a háború után hazakerült, ám amikor az asszony meglátta, azonnal megállt a szíve. Az ő emlékére állíttatta a férj az erkélyre könyöklő és az utat néző asszony szobrát. Egy másik történet szerint a férj szobrász volt, akit még a háború elején munkaszolgálatra vittek. Az asszony az erkélyen várt, várt, azonban a hosszú évek felőrölték, és belehalt a fájdalmas várakozásba. Teljesen mindegy melyik történet az igaz, a lényeg, hogy nagyon szerették egymást. És persze, amit az emberek nem tudnak, vagy szándékosan elhallgatnak, az, hogy ennek az asszonynak volt-e kutyája. Szerintem ez is fontos kérdés lenne. Nemcsak az, hogy ez a szobor anya kedvenc zuglói szobra, és azt mondja, hogy él az az asszony, ott az erkélyen, csak kár, hogy a nagy felújítási mozgalom idején őt is bevonták kőporral. Na, ebből én sem azt nem értem, hogy élhet az az asszony, ha egyszer kifaragták, sem azt, mi az a kőpor. De az én szempontomból ezek már megint lényegtelen információk, bezzeg a kutyákat mindig elfelejtik.

Találkozás a szomszédokkal

December elején lejárt a határidő, kimehettem a lakásból. Anya átszaladt a szomszédokhoz, hogy jöjjenek ki, mert szeretnének engem bemutatni, állítólag mindenki erre a napra várt. Apa a nyakamra tette a kis nyakörvemet és a piros kígyó pórázomat. Persze erre a napra külön készültünk, gyakoroltuk a lakásban a póráz használatát. Nekem először nem tetszett, de később az egyik legfontosabb kapocs lett köztem és apa között. Amikor kiléptem az ajtón nagyon sok ember és kutya állt előttünk, mindenki rám várt. Ott volt Kati, akivel már találkoztam az első napon is. Péter, Kati fia, és a másik szomszéd, Julika és Lajos. És három kicsi kutya. Whisky Péterék kutyája volt, olyan pici volt, hogy a térdemig ért. Azonnal elkezdett velem veszekedni, kikérte magának, hogy "lekicsiztem", ő már egy meglett korú yorkshire terrier, és harcias is, úgyhogy fogjam be a számat, mert  én vagyok a házban a legkisebb, és nem ő. de hát ha egyszer tényleg kicsi volt?! :) Richi, aki hasonlóan kis termetű,  közölte, hogy ő antiszociális típus, és ne haragudjak meg, de semmi kedve kokettálni. Határozottan ellenzi a pletykálkodást a gangon, és elindult a körfolyosón körbe-körbe. Henry viszont nagyon kedves volt velem. Mindenre kíváncsi volt, hol születtem, ettem-e már csontot, van-e labdám, mikor labdázunk majd, van-e már udvarlóm, mert ha nincs, akkor szívesen kísérgetne engem sétálni. Azt hiszem, alapvetően mindenkinek beloptam magam a szívébe, az első napi megérzésem saját ellenállhatatlanságomról beigazolódott.

Henry megmutatta a folyosót, mondtam, jó, menjünk akkor sétáljunk egyet, bár Henry igen kicsi termetű udvarlónak tűnt. De hagytam, hagy kényeztessen. Ekkor megláttam valami lefelé vezető utat, visszaszaladtam apához, jött velem ő is, hogy megnézze. Mondta, hogy ez a lépcső, ezen megyünk le sétálni, merthogy máshogy nem nagyon fogunk lejutni. Na, azt már nem. Én nem megyek le ezen a lépcsőn. Apa mondta, hogy muszáj lesz, mert nincs más út lefelé. Néztem le a gangról, mondták, hogy repülni csak a madarak tudnak. Apa és anya elindultak lefelé, én meg elkezdtem zokogni, nem hagyhatnak itt a lépcső tetején, hova mennek nélkülem? Visszajöttek és apa felvett a karjába. Ez nagyon jól esett. Kapaszkodtam, nehogy leessek  erre a  lépcsőre. Visszafelé már egyedül jöttem, felfelé könnyebbnek tűnt, és gyorsabb is voltam, mint apáék. Így volt időm Piroska néni ajtaja előtt hosszan szaglászni, bentről isteni finom sütemény illat áradt. De Kati ajtaja nyitva volt, onnan is sütemény illat áradt, így gyorsan beszaladtam. Ettől  a naptól kezdve szinte mindennapos vendég voltam Katinál.

Felfedezések

Addig, amíg nem mehettem ki, mindenféle felfedezéseket tettem a lakásban. Először is, mindent meg akartam kóstolni, de ha nem ettem meg, akkor is szétforgácsoltam mindent - kivéve a bútorokat és a cipőket. Ezeket azért hagytam ki, mert mindig volt otthon valaki, hogy ügyeljen rám, így nem mertem nagyobb munkába kezdeni egy-egy szekrénnyel, fotellel, vagy papuccsal. Szóval maradtam a saját, ekkor már óriási mennyiségű játékomnál, és mindenféle ételnél. (Kivéve apa telefonját, de azt csak felvenni akartam, mert nagyon csörgött és apa éppen aludt.) Még nem voltak igazi fogaim, csak tejfogak, így nagyon nem mertek nekem nagy darab házi ételeket adni, de azért én mindenre kíváncsi voltam, és ha nem akartak adni abból, amit ettek éppen, akkor bevetettem az "árva gyerek" tekintetemet. Ekkoriban még nagyon meghatotta őket! :) Így sikerült megkóstolnom a répától a krumplin át a banánig mindent, ami csak bekerült a konyhába. A répával és a krumpli gurigákkal külön is szerettem játszani. De ha anya a konyhában főzött, akkor mindig ott voltam, mert mindenféle érdekes, izgalmas gépet használt, azt mindig megmutatta, hogy milyen süteményt sütünk apának, volt, hogy segítettem neki a mosogatásban, többször is mondta, hogy ezt vagy azt a süteményes tálat teljesen tisztára kell takarítanom belülről. Azt hiszem azóta szeretek mosogatni, és alapvetően szeretek a konyhában mozgolódni, ha sütés-főzés van.

A fürdőszoba felfedezése kevésbé kellemes élményekhez kötődig. Mint már említettem apáék szorgalmasan olvasgatták a szakirodalmat mielőtt megérkeztem volna, és a második napon úgy gondolták, hogy megfürdetnek tetőtől talpig. Habzott még az ég alja is, annyi sampont nyomtak rám, komplett családi program lett a fürdetésemből, anya dörzsölt alul-felül, apa pedig elállta az ajtót, hogy nehogy kiszökjek, közben legalább 10 törülközőt szorongatott, mert ugye az van a könyvben leírva, hogy teljesen meg kell szárítani, különben allergiás lehetek, és kiszáradhat a bőröm is. Apa próbált megtörölni, de én minden törülközőt cincáltam. Ekkor anya hozott valami irtó hangos, forró levegőt fújó gépet - mert ugye az is le volt írva a könyvben, hogy még kicsi korban hozzá kell szoktatni a hajszárítóhoz a kiskutyát, hogy később türelmesen tűrje a szárítást a kozmetikusnál.... :)

Szóval jött ezzel a masinával és körözött fölöttem, erre én jól megtámadtam azt a gépet. Feladták. Csak ültek, és néztek, hogy most akkor hogy fognak megszárítani? még a végén megfázom. Jól feltekerték a fűtést és odavitték az ágyamat. Odaültek ők is, hozták a játékaimat, és addig játszottunk a konvektor mellett, míg végül észrevétlenül egyszer csak megszáradtam. Addigra el is álmosodtam, és a tűz lángját nézegetve szépen mély álomba merültem. Azóta szeretem nézni a tűz lángját, és a meleget érezni, miközben pihenek.

Miért utálom az állatorvosokat?

Most már értem, mi az az egy hónap, amiről az első nap beszélt Kati és Laci. Hiányzott még egy oltásom. Ezt akkor tudtam meg, amikor apával egy esős délutánon elindultunk a városba. Annyira szerettem volna, ha leenged a karjaiból, kicsomagol az esőkabátjából, hiszen annyi, de annyi szag terjengett körülöttem. Meg akartam mindent vizsgálni. És nappal még nem is láttam az utcát - lévén, hogy az első nap késő este érkeztünk meg. Szóval könyörögtem, fickándoztam, mondtam neki, hogy van nekem négy lábam, miért kell két lábon vinni engem? De apa szép csendesen elmagyarázta, hogy nem tehet le, mert itt sok kutya és macska mászkál, ide-oda pisilnek, kakálnak, én meg megbetegednék, ezért most elmegyünk a dokihoz, és akkor pár hét múlva már megyünk is felfedező körútra. A kutyák nem a lakásban pisilnek és kakálnak? - kérdeztem csodálkozva. De apa mondta, hogy majd hamarosan nekem is jobban fog tetszeni, ha nem az újságípapírra, hanem a fűre pisilek. El sem tudtam képzelni.

Amikor megérkeztünk a dokihoz, nagyot néztem, egy hatalmas üvegdobozban egy hatalmas valami úszkált. Apa mondta, hogy teknős, de még ő sem látott ekkorát. Ráírták az üvegdobozra, hogy tilos benyúlni, mert harap. Jót röhögtünk! Apa mondta, hogy olyan öreg lehet, mint a doki, és hogy amikor pici volt a teknős, biztosan belefért egy gyufásdobozba. Azt mondta, én is ilyen nagy leszek, de szeretné, ha nem harapdálnék majd senkit felnőtt koromban. Ekkor megjelent az ajtóban egy jó nagydarab, bajuszos alak, fehér köpenyben. Elindultunk felé, de ő mutatott, hogy majd az a kisasszony fog velünk foglalkozni. Pedig én szerettem volna megkérdezni, hogy mekkora volt a teknős, amikor kapta, de most már mindegy.

A csaj viszont egyre jobban nem tetszett. Éreztem, hogy apának sem szimpatikus. Épp szólni akartam, hogy kérjük vissza a bajuszost, vagy valaki mást, de már nem volt időm, apa lerakott egy iszonyú hideg asztalra. Szinte még fel sem fogtam, hogy fáznak a lábaim, amikor a csaj a szemeim előtt elkezdett játszadozni az injekcióval. Hát teljesen bekakiltam, mit akar ez? kínozni? közben éreztem, hogy apa is kezdi elveszíteni a türelmét, kezdtem hát én is felháborodni, ezt először úgy fejeztem ki, mintha félnék, remegtem, mint a nyárfalevél. De ez csak a csel volt, mert így gyorsabban kimehettünk, és nem kellett attól tartanom, hogy apa még a végén leüti a kis dokit, így hát velem foglalkozott inkább.

Hazafelé megállapodtunk abban, hogy ez a csajszi többet nem nyúlhat hozzám, mert nem normális.

Azóta van már egy - hangsúlyozom - egy állatorvos barátom, a Krisztián doki, a többinek a szagától is irtózom.

A tiltott zóna

Életünk elkövetkező, szüleimnek hosszúnak tűnő heteit a kaka-pisi és a mit ehet már vajon kérdéskör határozta meg. Persze, mint az igazi gyereket váró szülők a kismamakönyveket, úgy az én emberi szüleim is elolvasták a fajtaspecifikus szakirodalmat. Ebből kiderült többek között, hogy borzasztó rossz megoldás, ha a szobatisztaságra nevelés során belenyomják az orromat a pisibe vagy a kakába. Ezzel én is egyetértettem természetesen. Így azt a megoldást választották, hogy újságpapírokat halmoztak a kamra elé szépen kiterítve. Mondták, hogy akkor szépen kezdjük el együtt a történetet, és mint egy jól nevelt gyerek, legyek olyan kedves és a papírra pisiljek és kakáljak, ők pedig majd szépen összeszedik és kidobják a csomagot. Elvégre azt írta a könyv, hogy mi staffik gyorsan alkalmazkodunk az új helyzetekhez. Kvázi gyorsan tanulunk. Persze, persze, megegyeztünk. Aztán viszont mindig az történt, hogy anya vagy apa új játékokat és finomságokat hozott, és én belemerültem a labdázásba, a rongybabák szétszedésébe, és ha pisilnem kellett, örültem, ha ki tudtam szaladni a konyhába, hogy legalább ne a parkettára pisiljek. Megpróbáltak szigorúan nézni rám, mire én gyorsan a papírokhoz szaladtam, mert akkor már simogattak és puszilgattak, hogy milyen ügyes is vagyok, csak két perccel előbb kellene odaérnem - mondták. Néha mikor láttam, hogy nagyon fáradtak, betartottam a szabályokat, és akkor ők borzasztó módon örültek. Később persze rájöttek, hogy én nem szeretem magam produkálni, úgyis azt csinálom, amihez kedvem van, de azért bevallom, néha nekem is jól esik az ő kedvükben járni. A fő szabályt azért igyekeztem betartani: szükségletek elvégzése mindenkinek szobán kívül! Egyszer, egy késő esti órában láttam anyán, hogy nagyon fáradt, csak ült a konyhában, kávézgatott, apa a fürdőben trónolt, beszélgettek. Gondoltam feldobom anya hangulatát, és megviccelem. Elindultam a szoba felé, hirtelen a szoba és a konyha közötti küszöb felett megálltam, első két láb a konyhában, hátsó két láb a szobában, közben néztem anyát. Mondta, hogy mindjárt megzabál, annyira édes vagyok. Erre hirtelen kitettem a hátsó két lábam is a konyhába, benyomtam a popómat a szobába, és bekakáltam a tiltott zónába.

Anya persze elkezdte mondani, hogy micsoda pofátlan, szemtelen alak vagyok, de rájött végre, hogy direkt csináltam, azért, hogy neki jó kedve legyen, hogy nevessen. A célom elértem ugyan, de ami ez után jött, igazán nem volt korrekt a részéről. Először is beköpött apának, aztán mondta, hogy ok! érti ő a viccet, de akkor most már szedjem is össze. Lefagyott a mosoly az arcomról, mégis hogy csináljam? Rohantam apához, hogy most mit csináljak. A kakakupacom és apa trónja között fel-alá köröztem, aztán apát is, anyát is jól megugattam, vagyis hisztibe csaptam át, hogy most már azonnal szedjék össze, mert bűzlik az egész lakás, és különben is, a kakának a wc-ben a helye. Anya erősködött, hogy aki a tiltott zónába kakál, annak magának kell elintéznie a takarítást, ott a papír, itt a vödör, stb... de az fájt a legjobban, hogy nem tudtam bemenni így a szobába, mert hát kikerülni se nagyon tudtam. Anya mondta, hogy jó, egyezzünk meg, ha nem kakálok többet a szobába, pláne előre kitervelt módon, akkor ő most összeszedi, és megyünk szánkósat játszani. Ugráltam örömömben, persze, hogy belegyeztem, és szent kutyaesküt tettem, hogy a jövőben is így fog történni. Aki nem hiszi el, hogy betartottam, az kérdezze meg anyát.

Kiválasztom a gazdáimat!

2006. november 27. Az első nap! 

2006. november 26-án Eszter, mint később megtudtam emberi nagynéném megtalálta egy közösségi oldalon, hogy megszülettünk, és már majdnem három hónaposak vagyunk, lehet értünk jönni, és elvinni, és szeretni bennünket. 27-én már csak hárman voltunk testvérek, és ráadásul az egyik nővéremre azt mondták, hogy ő biztosan marad, mert ő a legszebb - na persze -, így már csak kettőnk közül tudtak választani. Érden laktunk,

késő este megérkezett egy nagydarab szakállas és egy vékonyabb srác, és még két csaj. Meg voltak szeppenve azt láttam. Bennünket kivettek a dobozokból összetákolt sarokból, amit persze módszeresen szétrágtunk már, és akkor elkezdtek hozzánk leguggolni, simogatni, nézegetni, mint a vásári lovat. Teljesen felháborodtam, és inkább a felmosóronggyal foglalkoztam. Apát bezárták abba az utazóládába, amiben születtünk, de a kisebb csaj még így is félt tőle, azt mondta, nagyon szigorú tekintete van és hatalmas is. Erre elmesélték nekik, hogy egy profi kiképzett apám van, aki bentlakásos iskolában tanulta meg a rendet, és azóta már nem bújós, hanem tudja, hogy merre hány méter, hogy vigyáznia kell a családjára, vagyis ránk. Aztán meséltek mindenféle szépeket rólunk, vagyis a szüleinkről, hogy milyen fantasztikusan jó idegrendszerük van, hogy nyugodtak, és kiegyensúlyozottak, hogy hogy születtünk meg, hogy tejérzékenyek vagyunk, hogy mi megeszünk mindent, stb. stb. Kisebbik testvérem ekkor már nagyon tetszett a csajszinak, de csak azért, mert a farka végén volt egy folt, és hogy az milyen édes. Ekkor én megbeszéltem a tesómmal, hogy ez nem így működik, hogy a kutyát csak úgy a farka miatt kiválasztják, itt nekünk kell választani, nem nekik. Úgyhogy ő el is döntötte, hogy inkább maradna a nővérünkkel itthon, és leült apa utazóládája elé, beszélgetni vele. Én pedig belendültem, és felhagytam a felmosórongy cincálásával, inkább a csajszi sálját rángattam, hogy vegyen észre most már engem is. Nyomtam a puszikat ezerrel neki is és a nagy darabnak is. Nekem tetszik ő is és a nagy darab is. Engem vigyenek el. A nővérem úgyis apás, a húgom pedig anyás. Ahogy ezt kimondtam, már hozták is be anyukánkat, hogy elbúcsúzhassak tőle. Megkérdeztem, hogy mit szól hozzájuk? Jól végignézte a nagy darabot és azt mondta neki, hogy vigyázzanak rám és szeressenek nagyon - ők csak úgy emlékeznek erre, hogy odavakkantott nekik valamit szigorúan. Nem tartott sokáig a búcsúzkodás, már nagyon késő volt, és nekem még aludnom is kellett volna valamit. Pláne, hogy azt sem tudtam, hova kerülök. A nagy darab betett az ölébe, a csajok még maradtak egy ideig, aztán jöttek utánunk és elindultunk Budapest felé. Persze eltévedtünk, már akkor sejtettem, hogy itt nélkülem nem működne rendesen ez a család - pedig még azt sem tudtam, kivel fogok élni, mind a néggyel vagy csak eggyel, kettővel? A vékonyabb srác vezetett, a nagy darab meg osztotta, hogy nem tud vezetni, és eltéved egy kisvárosban is, persze láttam én, hogy csak viccel, de ami igaz az igaz, tényleg eltévedtünk a sötét érdi utcákon. Aztán én hirtelen elaludtam, szerettem már akkor is autóban utazgatni, pláne, hogy a csajok egyfolytában simogattak. Akkor ébredtem fel, amikor megállt az autó a ház előtt, ekkor a nagy darab az ölébe vett, és elindult gyorsan a ház felé, mert kutya hideg volt ám. Jaj, ekkor hirtelen megéreztem, hogy nagyon kell már pisilnem, de nem tudtam már szólni, kicsit álmos voltam még, így a nagy darab karjaiba szép lassan eleresztettem.... elárult, elmondta, hogy bepisiltem- de a csajok csak nevettek, a szőke mondta, hogy majd kimossuk a pulóvert, meg, hogy egye a szívem. - akkor még ijesztő volt ez a mondat.

Teljesen csendes volt a ház, egy lélek sem volt a folyosókon, felmentünk az első emeletre, a folyosó végén kinyitották a lakást, és letettek a szoba közepére, mint valami vázát. Egy szép zöld szőnyeg volt a parkettán, azon ültem, az ágy hatalmas, körbe mindenhol szekrények, mindenféle gépek a szobában is, a konyhában is, teljesen megijedtem. Már elő volt készítve a vacsorám, a kis mackómintás ágyam, mindenféle játék, labda, rongybaba ott vártak rám. Most én voltam nagyon megszeppenve, csak ültem ott, és nézelődtem, hogy milyen nagy minden. Ezek körbe ültek és nézték, hogy milyen szép vagyok. Hozták a játékokat, tereltek volna be az ágyamba, de én mozdulni sem tudtam a zavartságomtól. Akkor a szőke csajszi átment a szomszédba és áthozott egy másik ágyat, hátha az majd jobban tetszik, de annak meg kutya szaga volt, nem tudtam, miért vette el a szomszédét, most ő hol fog aludni? meg hát óriási is volt, legalább tízszer elfértem volna benne. nem tetszett, így vissza is vitték. - később megtudtam persze, hogy abban az ágyban már nem alszik kutya, azt mondták, hogy kinőtte, még később tudtam meg, hogy az a kutya már az örök kutyavadászmezőkön kergeti a macskákat, és ha nekem tetszett volna az az ágy, akkor nekem adták volna. - Nem telt el sok idő, néztük egymást megint, aztán kopogott valaki az ajtón. Én akkor még jobban megijedtem. Már remegtem az izgalomtól. Egy néni jött, mondta, hogy ő a szomszédból a Kati, és nem bírta ki, ne haragudjanak meg érte, de nem tudna aludni, ha nem láthatna - hát igen, ekkor már éreztem, hogy nekem micsoda vonzerőm van! Miután össze-vissza simogatott, babusgatott, megkérdezte, hogy hívnak. Na, igen. Ezek még nevet sem adtak nekem. Próbáltam panaszkodni, de gyorsan elszaladt, mondta, hogy nem akarja, hogy megbetegedjek, de ő nem bírt volna ki még egy hónapot, amíg én kimehetek. Nem értettem, miről beszél itt össze-vissza. Inkább adott volna nekem egy nevet, ne rohant volna úgy el. Közben a srác, aki vezetett megtudtam, hogy Laci, a sötétebb hajú csaj pedig Eszter, a nagy darab húga, a kis szőke Marianna, a nagy darab párja, és hogy a nagy darab pedig Levente. Szóval Lacinak mennie kellett, elbúcsúzott tőlem is, és mondta, hogy majd egy hónap múlva meglátogat. Már ő is ezzel az egy hónappal jön. Mi lesz akkor? Valami buli?

Kicsit kezdtem már jól érezni magam, bár még mindig nem adtak nekem nevet, no, hogy meggyorsítsam a folyamatot, gondoltam egyet és rákakáltam a szép zöld szőnyegre. Nem valami nagyot, igazán nem. Csak egy kis csomagot tettem rá. Mariann már rohant is a vödörért, wc-papírért és szedték össze. Szőnyeg ment a mosásba, aztán pedig soha többet nem láttam, azt hiszem egy darabig a szekrény tetején volt, majd elajándékozták. Summa summarum, sikerült a terv, hiszen elkezdtek mondogatni mindenféle hülye neveket, majd Eszter megszólalt a konyhából, hogy Pannika! és erre természetesen odafordultam, hogy ok! ez már tetszik! végre egy jó név, ami illik is hozzám! Szóval kiválasztottam a nevemet, és ültem tovább a szőnyeg helyén, amit egy csomó törölközővel helyettesítettek. Azt hitték olyan lüke vagyok, hogy még egyszer idekakálok. Pisiltem is kakáltam is, mára elég volt.

No, de most hogyan tovább? Megnéztem az ágyamat, de nem másztam bele, csak leellenőriztem, hogy minden rendben lesz-e vele. Jónak találtam, azt láttam, hogy márkás, de még nem akartam kipróbálni, még inkább figyelek. Megnéztem a kajámat, royal canin, ilyet még nem ettem, úgyhogy ezt mindenképpen meg kellett kóstolnom. Isteni finom volt már az első falat is, tökéletesen emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Szép lassan elfáradtak a többiek is, azt mondták, kimerültek, de most biztosan nem fognak aludni. Eszter hazament, Lev és Marianna is hamarosan lefeküdtek. Beszélgettek még az ágy tetején, hallottam mindent. Marianna félt, hogy megnyalom a lábát, és meg fog ijedni álmában, Levi mondta, hogy hülyeségeket beszél. Én továbbra is ültem a törölközőkön és figyeltem őket. Néha felültek és megnézték mit csinálok. Mindig megjegyezték, hogy még mindig nem alszom. Micsoda sasszemek! - gondoltam! :) Azon aggódtak, hogy egy ilyen pici kutyának, mint én vagyok, sokat kell aludnia, és miért nem alszom már vajon?! Gyakorlatilag az első közös éjszakánkon senki sem aludt! Mindenki figyelt mindenkit! Én élveztem, de kutya fáradt voltam már reggel.